Tevés lovasságok a történelemben és napjainkban

A tevéket ősidőktől használják az emberek hátasállatként és teherhordóként. A sémita nomád népek életmódjában korai időktől fogva helyet kapott a tevék tartása, és használata ezekre a célokra. Az első, ezt alátámasztó történelmi feljegyzés a Bibliából való, s Gedeon háborúinak idejéről (több, mint 1100 évvel időszámításunk előtt) szólva így ír az akkor Izrael népére támadó midiáni és amálekita szövetséges seregről:

"Midián, Amálek és [a] kelet fiai mind olyan sokan telepedtek le a völgyben, mint a sáskák; tevéiknek se szeri, se száma nem volt, olyan sokan voltak, mint a tengerparton a homokszemek. (Bírák 7:12)"

Gedeon nem is bocsátkozott velük nyílt csatába, hiszen a zsidók mindig is könnyű fegyverzetű, gyalogos harcosok voltak. Éjjel támadta meg őket, bekerítve a táborukat, ennek köszönhette felettük aratott győzelmét.

Egy korai képi ábrázolásunk is van, körülbelül I.e. 645-ből, az Asszír Birodalomra támadó nomád nép tevés hadtestét ábrázolja:

Asszír fali dombormű tevés nomádokkal

Remélem, látható valamennyire: egy tevén két fő ül, a tulajdonképpeni hajtó, és a lövész. A képről a harcmodor is kiderül: íjjal felfegyverezve lovasított tüzérségként használták őket, talán az ősi magyarokhoz hasonló cseles megfutamodásos, hátrafelé lövöldözős módon.

Itt érdemes talán egy kicsit megállnunk, és elméláznunk a tevék előnyein. 
Nos, először is, a teve gyorsabban fut, mint a ló. "Végsebessége" 60 km/h körül van, a lovaknál ez alig 40-50 km/h), hosszabb ideig képes viszont tartani a 25 km/h-s tempót, ez lovaknál a maximum 15-20 km/h-s ügetésnek felel meg.
Jól bírja a süppedős homokot, a sivatagi hőséget és az éjszakai mínuszokat, és homokviharba kerülve sem ijed meg. Napokig elvan víz nélkül, s mint látjuk, két felnőtt férfit is elbír. 

Nézzünk néhány ókori csatát, amelyben a tevés csapatok is jelentős szerepet vállaltak. A teljesség igénye nélkül, mert nincs olyan hadvezér Nagy Sándortól III. Dareioszig, vagy a kínai császárokig, aki így vagy úgy, ne botlott volna bele a sivatag hajójába...

Szemiramisz, asszír uralkodónő bizonyos források szerint hódító céllal támadta az Indiai birodalmat. Hallott azonban a több száz harci elefántról, amely az ellenséget erősítette, neki azonban nem lévén ilyen hadereje, cselt eszelt ki. Több száz mű-elefántot varratott borjúbőrökből, és tevékre rakatta, oly módon, hogy egészen hasonlítottak az igaziakra. Az ormányokat 1-1 ember mozgatta "belülről". Ezzel a hadsereggel vonult India ellen (abban a reményben, hogy az ellenfél hadvezérei megijednek és békét kérnek). Terve részben bevált: az elefántok ellen indított indiai lovasroham ugyanis felbomlott, mert a lovak megérezve a tevék szagát, megbokrosodtak és menekülni kezdtek. Sajnos azonban az indiai vezérek ekkor saját elefántjaikat küldték Szemiramisz hadicsele ellen, s a valódi elefántok széttaposták az "upgradelt" tevéket, az asszírok borzalmas vereséget szenvedtek.

Perzsa tevés harcos egy görög vázán

Sikeresebbnek bizonyult Nagy Círusz (Kürosz) méd-perzse hadvezér az I.e. 547-ben  lezajlott Tímbrai csatában, aki kb. 1300 (más források szerint csupán 300) tevegelő zsoldossal győzte le Krőzus (a valóságos, nem a mondabeli) Lüdiai király túlerőben lévő seregét. Itt a győzelmet ismét a tevék szaga okozta: a főleg lovasságból (más forrás szerint harci szekerekből) álló lüdiai seregre Círusz egy sebtében felállított, teherhordó állatokból "átképzett" tevés hadtesttel indított frontális támadást, majd a megzavarodott lovakról leszálló-leugró ellenséget saját lovasaival és szekereivel megtámadva, teljes győzelmet aratott. 

A tevék szaga egyébként az egyik komoly előnyük is, s ez nem csak ebben a két csatában volt így. Valóban zavarólag hat a lovakra, amik megvadulnak, megfutamodnak tőle. A rómaiakkal harcoló III. (Nagy) Antiókhosz, szeleukida király például arab szövetségeseiből állított ki tevés lovasíjászokat a magnésziai csatában, s bár súlyos vereséget szenvedett, a római hadvezérek felismerték e fura szagú jószágok harci jelentőségét, s később a dromedari nevű egység képében használták is őket afrikai gyarmataik határvédelmére. Sőt, Claudius például, a Britanniát meghódító római császár tisztában volt a dromedarik komoly erejével, ezért több század tevésített katonával vonult Britanniába - meg persze pár tucat harci elefánttal is, - és nagy győzelmeket aratott, a britek számára ismeretlen hátasállatok szaga ugyanis az ő lovaikat is állandóan megzavarta, megriasztotta.

Később, a középkorban is használták őket, például a mongolok. Dzsingisz kán csupán teherhordásra, Timúrnak azonban sikerült az, ami Szemiramisznak nem: győzelmet aratott velük az indiai harci elefántokon, igaz, furcsa módon, mai szóhasználattal "erősen kimerítve az állatkínzás fogalmát". A tevék két oldalára nagy kosarakot rakatott, gyúlékony agyagokkal átitatott szalmával tele. Ezeket aztán meggyújtotta, és a lángoló állatokat az ellenségnek küldte... A harci elefántok kemény ellenfelek, de a hangosan bőgve rohanó, lángoló tevéket ők sem szeretik. Szétfutottak, Timúr pedig bevonult Delhibe.

A hamarosan feléledő Oszmán birodalom is nagy hasznukat vette állandó Európa-ellenes hadjáratai során, hiszen a szinte kizárólag lóval felszerelt európaiakra nagy hatással volt az állat. Bár Szaladin idején főleg lovasított íjász szerepben használták őket a nomád gyökerekhez hasonlóan, de ekkor terjedtek el a tevés kataphraktoszok (tényleg ez a magyar átirat?), a teljesen páncéllal borított, tevés "lovagok". Maga a haderőnem egyébként régóta létezik, még a pártus birodalom idejéből is van róluk feljegyzés meg ábrázolás, tevésített változatukat még az 1200-as, 1300-as években is kedvelték a törökök.
Pár évszázaddal később, a lőpor és a puskák térhódítása nyomán elkezdtek rájuk kisebb ágyúkat szerelni, és betanították őket, hogy lefeküdve tűrjék, ahogy a hátukon elsütik azokat... Nem tudom, hogy nem szakadt ki az állatok gerince, de végül ez a fajta használatuk elavulttá vált. Gondolom, a tevék ennek eléggé örültek.

Az egyetlen fennmaradt fotó a US Camel Corpsról - középen egy teve.

Maga a teve egyébként sosem ment ki a divatból. Napóleon is használta őket, sőt, 1855 táján az USA híres kékzubbonyos lovassága vizsgálni kezdte, hogyan tudná felhasználni őket a Prérin. Kevesen tudják, hogy Jefferson Davis szenátor jóváhagyásával több, mint 70 tevét hoztak az országba, és megalakították belőlük a US Camel Corps nevű hadtestet, állomáshelyük a Camp Verde-i laktanya lett, Texasban. Az első tesztek bíztatóak voltak, a tevék remek terepjáró képességgel, nagy vonóerővel rendelkeztek, és a sivatagos környezetben csoda számba számba ment vízhiányt tűrő képességük. A polgárháború kitörésével azonban a kísérleti századot feloszlatták, mert nem tudtak lovas egységekkel együtt működni, megint csak a szag miatt. Az állatokat magánembereknek adták el, vagy egyszerűen elengedték a sivatagban - állítólag a mai napig élnek kisebb tevecsordák Texas mélyén...

Török tevés hadtest Bersebánál, 1915

Aztán jött a Nagy Háború, és szinte minden sivatagi gyarmattal érintett nemzet fegyvertárában megfordultak a tevék. Palesztinában az angolok (indiaiak, ausztrálok) és a törökök is előszeretettel használták őket, de volt német, olasz, sőt francia tevésített haderő is a Fekete Kontinensen.

A második világháborúra sem változott ez a dolog sokat, példának okáért a Brit Tevés Hadtest jól helyt állt az olaszok ellen Brit-Szomália elfoglalása során 1940-ben.

Napjainkban is bőven van példa a tevék használatára.  Nem csak a bennszülött törzsek részesítik őket előnyben sivatagi portyáik és járőrözéseik során, de a jordániai rendőrség, az indiai és marokkói hadsereg is, sőt az alábbi fotó tanúsága szerint az ENSZ erők is számítanak a négylábúakra. 

ENSZ határőrök ellenőrzik az Etióp-eritreiai határt (2008 körül)