Variációk parittyára (utóélet-cikk)

A legutóbbi cikk utóhatásaként képeket keresgéltem a festéshez. Nagyon hamar eljutottam azonban az alternatív parittyákhoz, s így egy érdekes kickstarter projekthez. Egy svéd srác ókori makedón hiányfigurákat kezdett gyártani/gyártatni, például a Kestrophedrone-nak nevezett dárdalövőket (tudom, hülye szó,  de a darts-parittyásokon kívül csak ez jutott az eszembe).

Kestrost pörgető harcos a photobucketről.

Habár úgy tűnik, az idő szele elsodorta a történelem színpadáról ezt a furcsa fegyvert, röviden talán mégis érdemes róla megemlékezni, ha már a parittyáról beszélgettünk az előző cikkben.

Szóval, a parittya legnagyobb hátránya a páncéltörő képesség teljes hiánya volt, s Perszeusz idején, a Rómával való konfrontálódás kezdetén ez bizony komoly problémának tűnt. Bizonyosan egyszerűbb volt a parittyával amúgy is jól bánó makedón szabadcsapatok kezébe egy ilyen fegyvert adni, mint megpróbálni átképezni őket a teljesen újszerű íjra (amely inkább Krétán volt legendás fegyver, semmint a makedón hegyekben).

A fegyver elég bonyolult, ma sem egyértelmű még, hogyan használták. Egy rövid, max. 30 centis nyilacskát fognak vezetőszárak közé, és azt pörgetik meg a parittyához hasonlóan. Majd célzás után az egyik zsinórt - amelyik a nyíl feje köré van tekerve - elengedik, a centripetális erő kilövi a nyilat, amely beleáll a célba. Acélhegye és elég nagy lendülete miatt 150-200 méterre is hatásos lehet, a parittyáéhoz hasonló pontossággal használható - igaz, az újratöltés a madzagok tekergetése miatt kicsit nehézkesnek tűnik számomra. 

A fegyver minden bizonnyal jól működött, legalább is jobban, mint a parittya működne a páncélos római légionáriusok ellen. Mégis eltűnt gyakorlatilag teljesen - ennek oka, hogy az íj jobb, pontosabb, egyszerűbb, tehát ha nem kell mindenáron parittyásokat páncéltörővé tenni, mert vannak a seregben íjászok is szép számmal, akkor nem érdemes a bonyolult madzagokkal szórakozni. 

Ennek ellenére a kolléga készíttetett figurákat hozzájuk, elég pofások, nézzetek rá, érdemes rendelni ha valakinek makedón serege van.

A másik érdekes vadhajtás az "egyszer használatos parittya", ennek még nevet sem találtam, de léteznek fennmaradt példányok pl. a Fucino-tavi csatából, amely a szövetségesek háborúja (I. E 90-88) részeként zajlott. Annyit találtam róla, hogy egy ólomlabdácska volt hegyes tüskékkel (megint csak a páncélátütés miatt), aminek a végén kicsiny gyűrű volt előkészítve. Erre lehetett rákötni egy madzagot, amelynél fogva megforgatható, és célzás után bevethető a készség. Gondolom kísérleti fegyver lehetett, empirikusan rájöttek, hogy nincs semmi előnye, a továbbiakban nem találkozunk vele.

Végezetül, én is kicsit alkottam egy harmadik fegyverrel kapcsolatosan, ez pedig a botos parittya, vagy parittyásbot. Ez is borzalmas név, írjátok meg a kommentekben, ha van szebb neve magyarul. A fegyver egyes vélemények szerint nagyon ősi - én csak középkori felbukkanását ismerem kódexábrázolásokon, de lehet, hogy már a rómaiak is ismerték és használták. 

Az elve igen egyszerű, egy bot végére tesszük a parittyát és benne a lövedéket, majd ezzel a bottal - mint egy többszörösen hosszú erőkarral - lendítjük meg, és érünk el különlegesen nagy lőtávot. A parittya egyik szára fixen van rögzítve, a másik azonban rántásra kiszabadul, és a kő innentől repül. Persze veszítjük a pontosságot és a könnyű kezelhetőséget. de valamit valamiért. Nagy tömegben úgyis a területre hatás a lényeg, lehetőleg minél nagyobb biztonságból. Így elég nagy köveket lehet elég messzire elvetni - közelre speciel nehéz vele lőni, hiszen a lövés íve alapból is ballisztikus. Várostromoknál a középkorban egykorú illusztrációk alapján szívesen használták, hiszen ott elég magasra kell fellőni. Az újabb korban pedig, a 16. században a meggyújtott gránátokat vetették vele biztonságos messzeségbe. 

Kérdéses kora ellenére gyorsan neki is estem, és konvertáltam  a szokásos numida dobozból néhány héber krapekot, akik ezzel lesznek felfegyverezve. A karokkal megszenvedtem, egyszerűen egyik kéztartás sem volt ideális a botokhoz, így némelyiknél GW-s birodalmi flagelláns alkatrészekkel operáltám, ettől combosabbnak látszanak, mint Stallone fénykorában. Kaptak a csípőjükre azért kardot, sőt, kalapácsot is, s az egyikük rémisztő feje is flagelláns alkatrészből lett. Kicsit itt-ott kellett Revell Plasto tömítővel hézagszigetelnem, de alapvetően nekem tetszik a végeredmény. 

Kapnak egy fehér alapot, aztán most már cserkész becsszó, nem modellezek, csak festeni fogok, amint lesz egy kis időm, s elétek tárom a végeredményt.