A zsidó nép történelmének legnagyobb és legkülönlegesebb hadjárata kétség kívül az Ígéret földjének elfoglalása volt. Sokban hasonlíthatnánk a magyarok honfoglalásához ezt az eseményt, vagy számtalan más népvándorláshoz, amely a történelem során olyan sokszor, olyan sokféleképpen bekövetkezett. Mi teszi mégis különlegessé a többi között? Nos, ez a történelem első dokumentált, nagy méretű honfoglalása. Jelen cikkemben, és a folytatásában igyekszem összeszedni, hadtörténelmi és hadijátékos szempontból mit tudhatunk, és minek vehetjük hasznát ezzel az eseménnyel kapcsolatban.
Területi áttekintés
Először talán nézzük is meg alaposan, mi ez az Ígéret földje egyáltalán. Nos, egy kb. fél Magyarországnyi területről beszélünk gyakorlatilag, amely Szidón városától délre kezdődött, és egy tengerparti csíkban, a Jordán mentén húzódott délnek, a Vádi el Aris nevű folyóvölgyig, melyet a források "Egyiptom völgyének" neveznek, ez a mai Egyiptom és Izrael határától pár tíz kilométerre van nyugatra. Legnagyobb kiterjedése idején még egy jó darabot tartalmazott a Jordánon túli (Transzjordán) termékeny földekből, Básánból, Gileádból, a Szeir-hegységből, egészen az Arab sivatagig. Rendkívül változatos, folyók szabdalta vidék tele kisebb alföldekkel, felföldekkel, hegy- és dombvidékekkel. Ma jól tudjuk, hogy ezen a vidéken törzsszövetségi formában tucatnyi kisebb rokon nép lakott, akiket a régészet összefoglalóan kánaánitáknak nevez. Közös nyelvvel (bár eltérő nyelvjárásokkal), közös vallással rendelkeztek, és úgy tűnik, külső fenyegetés esetén közösen viseltek hadat is.
A Biblia rendkívül termékeny vidéknek írja le, amit a régészeti kutatások is megerősítenek, a környék a Termékeny félhold része volt, mind állattartásra, mind növénytermesztésre kiváló. Egy rövid idézet a wikipédiából:
"Kánaán dombos vidékén a mediterrán növényzet a jellemző, az olajfa, füge, dió, mandula, pisztácia, citrusfélék, szőlő, egyéb gyümölcsök, örökzöldek."
Ezen kívül gabonát is lehetett termeszteni, árpát és búzát, a Galileai-tenger pedig halakban és rákokban szokatlanul gazdag tónak mondható.
A terület legjobban észak-déli irányban járható, az uralkodó folyóvölgy (a Jordán völgye) miatt, amely a meredek hegyek között ideális közlekedési útnak ígérkezik.
Az őshonos népek hadereje
A már említett kánaánita népek valójában 6-8 különböző népcsoport laza szövetsége, akik egymással is előszeretettel hadakoznak. Legerősebbek közöttük az Amoriták, ezért sokszor összefoglalóan minden itteni népet amoritának neveznek.
Alapvetően durva, harcra kész, kicsit talán a germán-gall népekhez mérhető harciasságú, vad és (a zsidókhoz képest) nagyobb testű emberek ők, véráldozatokat és emberéleteket követelő vallással, és egyiptomi alávetettségben. Harcászatuk is hozzájuk hasonló. Ismerték és kedvelték az íjakat, hajítódárdákat, de közelharcos egységeik is félelmetesek voltak. A hettitáktól átvett harci kocsik alkalmazása - ahol azt a terület lehetővé tette - általánosnak mondható, noha csak a gazdagok, a nemesek engedhették meg maguknak, hogy ilyen szekereket szerezzenek vagy építsenek (egyiptomi forrásból származtak még a lovak is, amik húzták őket). Jerikó és más városok feltárása alapján tudjuk, hogy várat építeni is igen jól tudtak, talán egyiptomi mestereiktől leshették el ennek a titkát is. Gyakorlatilag minden kisebb-nagyobb város fallal kerített volt, hiszen ahogy fentebb írtam, egymást is szerették megtámadni és kifosztani.
Az érkező zsidók seregei
A pusztában vándorló hébereket nem nevezhetjük kemény, harcedzett veteránoknak, de azért nyilván megkeményítette őket a folyamatos rideg életmód. Bizonyára nem volt igazi, komoly hadseregük, de jól érthettek a lesvetéshez, csapdaállításhoz, mai szóval a gerilla-hadviseléshez. Elsősorban könnyű fegyverzetű gyalogsággal rendelkeztek, lovasságuk, pláne harci szekereik egyáltalán nem voltak. Érdekes megvizsgálnunk ezzel kapcsolatban egy konkrét bibliai részt, amely egyenesen arra inti a nép mindenkori királyát, hogy ne legyen lovasság a seregében:
"Csak sok lovat ne tartson, és a népet vissza ne vigye Égyiptomba, hogy lovat sokasítson, mivelhogy az Úr megmondta néktek: Ne térjetek többé vissza azon az úton!" (5Mózes 17:16, Károli)
Érdekes ez a parancs a lovas harcmodor, a lótenyésztés ellen, de rögtön két oka is lehet ennek. Egyrészt a lovas és szekeres dolgok valóban Egyiptomból származtak, tehát magukat a lovakat, a felszereléseket, és hozzáértő tenyésztőket és idomítókat is onnan lehetett szerezni. Az pedig egyértelmű függésbe taszította volna az izraelita nemzetet, ha komoly pénzeket ölnek egy ilyen haderőbe, amit aztán csak külső segítséggel tudnak fenntartani és fejleszteni.
Másrészt a hogy fentebb írtuk, a hegyes-dombos terep Kánaán területén igencsak ellenjavallott volt az egészséges féltengelyek és kerékabroncsok számára (ne feledjük, ekkor inkább harci kocsiztak, mint lovagoltak az emberek).
Nyílt terepen ezért az izraeliták hátrányból indultak, de látni fogjuk, a csaták első időszakában, a tulajdonképpeni átkelést megelőzően ennek semmi jelentősége sem volt.
Az első csata: Jahác
A Jordán keleti partvidéke ugyanis rendkívül szabdalt, hegyes-völgyes, a száraz sziklákat mély vádik tagolják. Az izraeliták nem is kívántak ezen a területen komoly hódítást végezni, nem volt ugyanis szigorúan része az Isten által nekik ígért földnek. A bibliai feljegyzés szerint egyszerűen csak át akartak rajta vonulni, ezért - mai szóval - ultimátumot küldtek a vidék uralkodójának, akit a Biblia Szihon néven említ. Az uralkodó a kérést elutasított, s a beszámoló szerint gyakorlatilag hadüzenettel válaszolva összeszedte seregeit, hogy megütközzön a vándorló néppel.
A Biblia nem ad információkat sem a haderők méretéről, sem részleteket a csatáról. Egyedül a harc helyszínét tudjuk meg, Jahác városát olvassuk a leírásban.
"De nem engedte meg Szíhón Izráelnek, hogy átvonuljon területén, hanem összegyűjtötte Szíhón egész hadinépét, kivonult Izráel ellen a pusztába, és Jahacba érve megütközött Izráellel. 24De Izráel kardélre hányta őket, és birtokba vette az országot az Arnóntól a Jabbókig, az ammóni határig, mert meg volt erősítve az ammóniak határa." (4Mózes 21:23, 24, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája)
Próbálok egyébként elfogulatlanul hol ehhez, hol ahhoz a bibliafordításhoz nyúlni, éppen hol érzékletes a leírás. Néha azért belefutok érdekes ellentmondásokba/érthetetlenségekbe is: több fordítás így adja vissza, ahogy fent olvassátok, hogy erős volt/erődítve volt, stb, de más szövegek azt írják, "mert az ammoniak határán volt Jázer". Ami egy város neve, és nem igen írják róla a források, hogy különösebben erődített lett volna. Na mindegy, vissza a témánkhoz.
Szóval, a kevés biztos dolog, amit tudunk:
1. Az izraelita seregek gyors és elsöprő győzelmet arattak.
2. Rövid időn belül a teljes birodalmat meghódoltatták, és saját területükbe olvasztották.
Az ütközet után elfoglalták Hesbont (talán ez lehetett a főváros, vagyis a király városa), és Mózes kémeket küldött Jázerbe/Jazérbe, amelyet korábban említettünk határvárosként.
""Mózes felderítőket küldött, hogy kémleljék ki Jazér városát. Azután Izráel elfoglalta Jazért, meg a körülötte lévő falvakat, az ott élő emóriakat pedig elűzték." (4Mózes 21:32, Easy-to-Read Version)
Később egyébként rendszeresen ezzel találkozunk: a zsidók nem ostromolnak várost (leszámítva Jerikót, de erről később) hanem valamilyen módon csellel veszik be a várost: kémeket küldenek be, elfognak valakit a városból, és kivallatják a titkos bejáratokról, stb., tehát mindig ésszel dolgoznak, és csak a legritkább esetben erővel. Éppen ezért harci taktikájukat is efféle módszerekkel átszőttnek gondolnám: cselvetés, csapdaállítás, színlelt megfutamodás, gerilla-taktikák és hasonlók jellemezték őket, kicsit mint az ősmagyar, vagy éppen a kuruc-harcászatot. Többször olvasunk éjjeli rajtaütésről, sőt, elit kommandóegységek zavarkeltéséről és orgyilkosságáról is. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez a fizikai erőpróbákat germánosan-vikingesen kedvelő, egyéni hősiességet sokra értékelő kánaáni -amorita harcosoknak teljesen újszerű taktika volt, amivel nem is tudtak mit kezdeni, ez vezethetett gyors és teljes bukásukhoz. Persze ez csak feltételezés.
A második ütközet: Edrei
Egy kurta hangyalábnyival tudunk csak többet a második "nyílt" ütközetről, amely egy másik király, Óg ellen zajlott nem sokkal később, néhány tíz kilométerrel északabbra. Edreit a mai Daraa, vagy Deraa városával azonosítják a kutatók, amely Szíria déli határához közel található, és az elmúlt évtizedekben elég jól feltárták. Furcsa város volt: feltárása során a régészek rendkívüli módon kiterjedt föld alatti kazamatarendszerre találtak, melynek teljes feltérképezése még várat magára. A járatokat, pincéket, szellőzőcsatornákat és ablakszerű nyílásokat mind a puha mészkőbe vájták, gyakorlatilag egy bunkervárost hozva létre. Hogy ez mikor történt - az izraelita támadás idején már létezett, esetleg maguk a zsidók végezték a nagy részét, vagy csak sokkal később, a hellenisztikus, majd a római uralom alatt alakult ki, nem tudjuk biztosan (konkrétan minden tudós mondja a magáét az ügyben.)
Nem is fontos, mert a csata maga valószínűleg nem a városban magában zajlott, azt olvassuk, hogy Óg király a seregével "elébük ment", úgy ütközött meg velük. Ez persze magában hordozza azt a lehetőséget, hogy a zsidók - akiknek felderítői nyilván jól képzettek voltak - egy alkalmas helyen Óg seregét is csapdába csalták, bekerítették, és úgy támadták meg, ez is jól illene a korábbi képbe. Erre a környék földrajza is kiváló lehetőséget adott a már említett domborzati viszonyok miatt.
A második király, Óg egyébként mind a Bibliában, mind a későbbi rabbinikus irodalomban hatalmas termetű férfiként van feljegyezve, de - néhány félreértéssel ellentétben - sehol sem írják, hogy az egész serege vagy népe ilyen termetű lett volna. Lehetséges, hogy valamiféle óriásnövésben "szenvedett" a király, de ezzel nem ment sokra a támadó néppel szemben. Szihonhoz hasonlóan őt is gyorsan és maradék nélkül, mondhatjuk, expeditíven elintézték.
A két királyság legyőzését követően a zsidók megszállták a környéket, "beköltöztek a városokba és falvakba", egyszóval katonai közigazgatást vezettek be. A férfiakkal nem sokat teketóriáztak, akiket elfogtak, általában megölték - tegyük hozzá, semmiféle kínzást vagy fájdalmas kivégzést nem alkalmaztak, egyszerűen levágták az illetőket. Így aztán ebben az időben túl sok lázadásra nem került sor a két legyőzött nép részéről. A hadi sikereket követően kezdődött az átkelés a Jordánon, és a nyugati oldal meghódítása.
Folyt. köv.
Területi áttekintés
Először talán nézzük is meg alaposan, mi ez az Ígéret földje egyáltalán. Nos, egy kb. fél Magyarországnyi területről beszélünk gyakorlatilag, amely Szidón városától délre kezdődött, és egy tengerparti csíkban, a Jordán mentén húzódott délnek, a Vádi el Aris nevű folyóvölgyig, melyet a források "Egyiptom völgyének" neveznek, ez a mai Egyiptom és Izrael határától pár tíz kilométerre van nyugatra. Legnagyobb kiterjedése idején még egy jó darabot tartalmazott a Jordánon túli (Transzjordán) termékeny földekből, Básánból, Gileádból, a Szeir-hegységből, egészen az Arab sivatagig. Rendkívül változatos, folyók szabdalta vidék tele kisebb alföldekkel, felföldekkel, hegy- és dombvidékekkel. Ma jól tudjuk, hogy ezen a vidéken törzsszövetségi formában tucatnyi kisebb rokon nép lakott, akiket a régészet összefoglalóan kánaánitáknak nevez. Közös nyelvvel (bár eltérő nyelvjárásokkal), közös vallással rendelkeztek, és úgy tűnik, külső fenyegetés esetén közösen viseltek hadat is.
A Biblia rendkívül termékeny vidéknek írja le, amit a régészeti kutatások is megerősítenek, a környék a Termékeny félhold része volt, mind állattartásra, mind növénytermesztésre kiváló. Egy rövid idézet a wikipédiából:
"Kánaán dombos vidékén a mediterrán növényzet a jellemző, az olajfa, füge, dió, mandula, pisztácia, citrusfélék, szőlő, egyéb gyümölcsök, örökzöldek."
Ezen kívül gabonát is lehetett termeszteni, árpát és búzát, a Galileai-tenger pedig halakban és rákokban szokatlanul gazdag tónak mondható.
A terület legjobban észak-déli irányban járható, az uralkodó folyóvölgy (a Jordán völgye) miatt, amely a meredek hegyek között ideális közlekedési útnak ígérkezik.
Az őshonos népek hadereje
A már említett kánaánita népek valójában 6-8 különböző népcsoport laza szövetsége, akik egymással is előszeretettel hadakoznak. Legerősebbek közöttük az Amoriták, ezért sokszor összefoglalóan minden itteni népet amoritának neveznek.
Alapvetően durva, harcra kész, kicsit talán a germán-gall népekhez mérhető harciasságú, vad és (a zsidókhoz képest) nagyobb testű emberek ők, véráldozatokat és emberéleteket követelő vallással, és egyiptomi alávetettségben. Harcászatuk is hozzájuk hasonló. Ismerték és kedvelték az íjakat, hajítódárdákat, de közelharcos egységeik is félelmetesek voltak. A hettitáktól átvett harci kocsik alkalmazása - ahol azt a terület lehetővé tette - általánosnak mondható, noha csak a gazdagok, a nemesek engedhették meg maguknak, hogy ilyen szekereket szerezzenek vagy építsenek (egyiptomi forrásból származtak még a lovak is, amik húzták őket). Jerikó és más városok feltárása alapján tudjuk, hogy várat építeni is igen jól tudtak, talán egyiptomi mestereiktől leshették el ennek a titkát is. Gyakorlatilag minden kisebb-nagyobb város fallal kerített volt, hiszen ahogy fentebb írtam, egymást is szerették megtámadni és kifosztani.
Az érkező zsidók seregei
A pusztában vándorló hébereket nem nevezhetjük kemény, harcedzett veteránoknak, de azért nyilván megkeményítette őket a folyamatos rideg életmód. Bizonyára nem volt igazi, komoly hadseregük, de jól érthettek a lesvetéshez, csapdaállításhoz, mai szóval a gerilla-hadviseléshez. Elsősorban könnyű fegyverzetű gyalogsággal rendelkeztek, lovasságuk, pláne harci szekereik egyáltalán nem voltak. Érdekes megvizsgálnunk ezzel kapcsolatban egy konkrét bibliai részt, amely egyenesen arra inti a nép mindenkori királyát, hogy ne legyen lovasság a seregében:
"Csak sok lovat ne tartson, és a népet vissza ne vigye Égyiptomba, hogy lovat sokasítson, mivelhogy az Úr megmondta néktek: Ne térjetek többé vissza azon az úton!" (5Mózes 17:16, Károli)
Érdekes ez a parancs a lovas harcmodor, a lótenyésztés ellen, de rögtön két oka is lehet ennek. Egyrészt a lovas és szekeres dolgok valóban Egyiptomból származtak, tehát magukat a lovakat, a felszereléseket, és hozzáértő tenyésztőket és idomítókat is onnan lehetett szerezni. Az pedig egyértelmű függésbe taszította volna az izraelita nemzetet, ha komoly pénzeket ölnek egy ilyen haderőbe, amit aztán csak külső segítséggel tudnak fenntartani és fejleszteni.
Másrészt a hogy fentebb írtuk, a hegyes-dombos terep Kánaán területén igencsak ellenjavallott volt az egészséges féltengelyek és kerékabroncsok számára (ne feledjük, ekkor inkább harci kocsiztak, mint lovagoltak az emberek).
Nyílt terepen ezért az izraeliták hátrányból indultak, de látni fogjuk, a csaták első időszakában, a tulajdonképpeni átkelést megelőzően ennek semmi jelentősége sem volt.
Az első csata: Jahác
A Jordán keleti partvidéke ugyanis rendkívül szabdalt, hegyes-völgyes, a száraz sziklákat mély vádik tagolják. Az izraeliták nem is kívántak ezen a területen komoly hódítást végezni, nem volt ugyanis szigorúan része az Isten által nekik ígért földnek. A bibliai feljegyzés szerint egyszerűen csak át akartak rajta vonulni, ezért - mai szóval - ultimátumot küldtek a vidék uralkodójának, akit a Biblia Szihon néven említ. Az uralkodó a kérést elutasított, s a beszámoló szerint gyakorlatilag hadüzenettel válaszolva összeszedte seregeit, hogy megütközzön a vándorló néppel.
A Biblia nem ad információkat sem a haderők méretéről, sem részleteket a csatáról. Egyedül a harc helyszínét tudjuk meg, Jahác városát olvassuk a leírásban.
"De nem engedte meg Szíhón Izráelnek, hogy átvonuljon területén, hanem összegyűjtötte Szíhón egész hadinépét, kivonult Izráel ellen a pusztába, és Jahacba érve megütközött Izráellel. 24De Izráel kardélre hányta őket, és birtokba vette az országot az Arnóntól a Jabbókig, az ammóni határig, mert meg volt erősítve az ammóniak határa." (4Mózes 21:23, 24, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája)
Próbálok egyébként elfogulatlanul hol ehhez, hol ahhoz a bibliafordításhoz nyúlni, éppen hol érzékletes a leírás. Néha azért belefutok érdekes ellentmondásokba/érthetetlenségekbe is: több fordítás így adja vissza, ahogy fent olvassátok, hogy erős volt/erődítve volt, stb, de más szövegek azt írják, "mert az ammoniak határán volt Jázer". Ami egy város neve, és nem igen írják róla a források, hogy különösebben erődített lett volna. Na mindegy, vissza a témánkhoz.
Szóval, a kevés biztos dolog, amit tudunk:
1. Az izraelita seregek gyors és elsöprő győzelmet arattak.
2. Rövid időn belül a teljes birodalmat meghódoltatták, és saját területükbe olvasztották.
Az ütközet után elfoglalták Hesbont (talán ez lehetett a főváros, vagyis a király városa), és Mózes kémeket küldött Jázerbe/Jazérbe, amelyet korábban említettünk határvárosként.
""Mózes felderítőket küldött, hogy kémleljék ki Jazér városát. Azután Izráel elfoglalta Jazért, meg a körülötte lévő falvakat, az ott élő emóriakat pedig elűzték." (4Mózes 21:32, Easy-to-Read Version)
Később egyébként rendszeresen ezzel találkozunk: a zsidók nem ostromolnak várost (leszámítva Jerikót, de erről később) hanem valamilyen módon csellel veszik be a várost: kémeket küldenek be, elfognak valakit a városból, és kivallatják a titkos bejáratokról, stb., tehát mindig ésszel dolgoznak, és csak a legritkább esetben erővel. Éppen ezért harci taktikájukat is efféle módszerekkel átszőttnek gondolnám: cselvetés, csapdaállítás, színlelt megfutamodás, gerilla-taktikák és hasonlók jellemezték őket, kicsit mint az ősmagyar, vagy éppen a kuruc-harcászatot. Többször olvasunk éjjeli rajtaütésről, sőt, elit kommandóegységek zavarkeltéséről és orgyilkosságáról is. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez a fizikai erőpróbákat germánosan-vikingesen kedvelő, egyéni hősiességet sokra értékelő kánaáni -amorita harcosoknak teljesen újszerű taktika volt, amivel nem is tudtak mit kezdeni, ez vezethetett gyors és teljes bukásukhoz. Persze ez csak feltételezés.
A második ütközet: Edrei
Egy kurta hangyalábnyival tudunk csak többet a második "nyílt" ütközetről, amely egy másik király, Óg ellen zajlott nem sokkal később, néhány tíz kilométerrel északabbra. Edreit a mai Daraa, vagy Deraa városával azonosítják a kutatók, amely Szíria déli határához közel található, és az elmúlt évtizedekben elég jól feltárták. Furcsa város volt: feltárása során a régészek rendkívüli módon kiterjedt föld alatti kazamatarendszerre találtak, melynek teljes feltérképezése még várat magára. A járatokat, pincéket, szellőzőcsatornákat és ablakszerű nyílásokat mind a puha mészkőbe vájták, gyakorlatilag egy bunkervárost hozva létre. Hogy ez mikor történt - az izraelita támadás idején már létezett, esetleg maguk a zsidók végezték a nagy részét, vagy csak sokkal később, a hellenisztikus, majd a római uralom alatt alakult ki, nem tudjuk biztosan (konkrétan minden tudós mondja a magáét az ügyben.)
Nem is fontos, mert a csata maga valószínűleg nem a városban magában zajlott, azt olvassuk, hogy Óg király a seregével "elébük ment", úgy ütközött meg velük. Ez persze magában hordozza azt a lehetőséget, hogy a zsidók - akiknek felderítői nyilván jól képzettek voltak - egy alkalmas helyen Óg seregét is csapdába csalták, bekerítették, és úgy támadták meg, ez is jól illene a korábbi képbe. Erre a környék földrajza is kiváló lehetőséget adott a már említett domborzati viszonyok miatt.
A második király, Óg egyébként mind a Bibliában, mind a későbbi rabbinikus irodalomban hatalmas termetű férfiként van feljegyezve, de - néhány félreértéssel ellentétben - sehol sem írják, hogy az egész serege vagy népe ilyen termetű lett volna. Lehetséges, hogy valamiféle óriásnövésben "szenvedett" a király, de ezzel nem ment sokra a támadó néppel szemben. Szihonhoz hasonlóan őt is gyorsan és maradék nélkül, mondhatjuk, expeditíven elintézték.
A két királyság legyőzését követően a zsidók megszállták a környéket, "beköltöztek a városokba és falvakba", egyszóval katonai közigazgatást vezettek be. A férfiakkal nem sokat teketóriáztak, akiket elfogtak, általában megölték - tegyük hozzá, semmiféle kínzást vagy fájdalmas kivégzést nem alkalmaztak, egyszerűen levágták az illetőket. Így aztán ebben az időben túl sok lázadásra nem került sor a két legyőzött nép részéről. A hadi sikereket követően kezdődött az átkelés a Jordánon, és a nyugati oldal meghódítása.
Folyt. köv.
Jo leírás, köszi!
VálaszTörlésAz expeditív szóért külön pacsi! ;)
Btw, ez a könyv megvan? Ha nem, rögtön beszerezni!
http://www.kossuth.hu/adatlap/konyv/1586/bibliai-csatak