A Tábor-hegyi csata

Kicsit megtörve az időrendet, egy újabb bibliai csatát szeretnék ma kivesézni, amennyire a szűkös régészeti és írott források megengedik. Magunk mögött hagytuk már a zsidó népvándorlás korát, az Egyiptomból kivonult izraeliták birtokba vették megígért földjüket, s be is népesítették azt. Eltelt durván háromszáz év (I. E. 1170-1130 között járunk tehát), s a zsidó nép a bősz hódító szerepéből alávetett, nyomorgatott státuszba került. Egy Jábin nevű kánaánita király uralkodott felettük és földjük felett Hácor városában lévő palotájából. (Nem ritka név ez a Jábin, azonos nevű uralkodóval már harcolt Józsué is, de ne legyünk meglepődve, Lajosból meg volt a franciáknál tizennyolc...tizenkilenc... ebbe most ne menjünk bele.

A csata előzményei

Nem tudjuk pontosan, hogyan és miként kerekedtek felül a zsidókon ezek az ősi népek. Annyi bizonyos, hogy - szemben az isteni paranccsal - nem irtották ki őket maguk közül, és maguk körül. Hogy egy lassú erősödési folyamat, vagy gyors katonai puccs révén vették át a hatalmat, azt nem tartalmazzák a feljegyzések, de mindkettő lehet. Bizonyos azonban, hogy ekkorra Jábin király, és seregének fővezére, Sisera neve valami olyasmit jelentett, mint nekünk Haynau említése. A kánaániták ugyanis rendkívül kegyetlen vallást gyakoroltak (erről a korábbi cikkekben is volt már szó), mindennapos volt a gyermekáldozat, és az igen súlyos büntetések, miközben adózás helyett gyakorlatilag rablógazdálkodás folyt, a zsidóknak nem voltak jogaik, aki erősebb volt náluk, kedvére leölhette, kirabolhatta őket. A Bírák könyve 5. fejezetéből tudjuk, hogy az utazás szinte lehetetlen volt, és a falvak lakatlanok lettek. Elképzelhető, hogy az emberek az erdőkben és a hegyekben húzták meg magukat. Féltek, hogy megtámadják őket, elrabolják a gyermekeiket és megerőszakolják a feleségeiket, ezért nem mertek kimenni az utakra, földet művelni és fal nélküli településeken élni. 

A kánaániták építettek egy megerősített támaszpontot az izraeliták földjének közepén, amely a Haroseth Haggoyim nevet viselte, legalább is a Biblia ezen a néven említi. Afféle katonai tábor volt, a modern kori kutatások elvileg meg is találták 8El Ahwat néven tudtok utánanézni), s alátámasztották a harci szekerek jelentős számát és fontosságát. Innen irányították vasszigorral és katonai erővel az országot.

Ilyen helyzetben általában előbb vagy utóbb, de kitör egy lázadás, egy népi elégedetlenség. Itt is ez történt, s ennek élére Bárák bíró állt, egy köztiszteletben álló, jó erőben lévő elöljáró. A szellemi vezetést Debóra prófétanő vállalta fel - ne feledjük, ekkoriban a próféták és papok jelentették az erkölcsi és morális támogatást, Debóra pedig közismert személy volt közöttük, aki nő létére bíró és isteni közvetítő volt egy személyben. A nép jól ismerte és szerette, az ő lázadás melletti állásfoglalása egyértelmű biztosíték volt számukra a mellett, hogy tettük helyes, és győzni fognak. Debóra ráadásul tanácsait saját bevallása szerint is Istentől kapta, a lázadó sereg tehát nem kérdőjelezte meg vezetői döntését. 

Kiadták tehát a parancsot: Izrael nemzetének a környéken élő két törzséből minden harcolni képes férfi gyülekezzen a csonkakúp alakú Tábor hegyen, itt lesz ugyanis az ellenállás központi területe. 

A Tábor-hegy - a bibliai időkben sűrű erdők borították

A szemben álló seregek

Elég éles kontrasztot látunk, ha a két felvonult sereget megvizsgáljuk. A beszámolók szerint Sisera hadai 900 harci szekeret számláltak - a történészek jó része elfogadhatónak tartja ezt a számot, ha azt feltételezzük, hogy a lázadás csírában való elfojtására, és a főkolomposok elfogására Haroseth Haggoyim teljes reguláris hadereje kivonult. (Jábin, aki egy afféle oligarcha lehetett, segítséget kapott több más kánaánita városállam királyaitól, így duzzasztva fel seregét, és harci szekerei számát).

A kánaánita katonák egyértelműen jól felszerelt egységek lehettek, képzett íjászok és közelharcos rohamosztagok egyaránt megtalálhatóak voltak közöttük. A létszámot becsülni sem merem - 900 harci szekér kapásból 1800 lovat és legalább ugyanennyi szekérhajtót jelent, ebből közelítőleg következik egy tízezres sereg, vagy akár nagyobb is, sajnos nem ismerjük az egy harci szekérre jutó gyalogosok számarányát.

Kánaánita harci szekér egy domborművön - az ott egy harci kutya lehet a ló alatt???

A másik oldalon Bárák és Debóra csapataira kapunk feljegyzett adatot, tízezer fős létszámról beszél a Biblia. Látnunk kell azonban, hogy ezek nem képzett harcosok, hanem egy rosszul felszerelt és még rosszabbul kiképzett felkelő had. Ahogy már megszokhattuk, a vértezetet szinte egyáltalán nem ismerik, kizárólag könnyűgyalogságot vetnek be, őket is hevenyészett, paraszti fegyverekkel, lándzsákkal, karókkal, parittyákkal. Az egyetlen helyzeti előnyük a gyülekezőhelyből ered: a Tábor-hegy jó védelmet biztosít nekik, hiszen a harci szekerek itt nem különösebben használhatóak. Sokáig azonban nem tarthatnak ki, ezt Bárák is jól tudja.

A küzdelem kimenetele

És ekkor mutatkozik meg a fővezér esze és jó helyzetfelismerő képessége. Az esősre forduló időben felismeri a kínálkozó, isteni lehetőséget. Tudja, hogy a hegy lábánál táborozó ellenség most hátrányba kerül, hiszen a sárban elakadnak a lovak és a szekerek. Bár nem lehetett könnyű rávennie katonáit az egyedüli biztonságot jelentő hegy elhagyására, de a vihar kitörésével egy időben támadást indít a mintegy 400 méterrel lejjebb fekvő Eszdraelon síkságon felvonult ellenséges csapatok ellen. El tudjuk képzelni, hogy a magaslatról támadó, feltüzelt (a kitört viharban Debóra próféciájának beteljesedését látták), akár meglepetésként érkező (hiszen támadást várni ilyen időben nem tűnt logikusnak) férfiak milyen iszonyatos lendülettel érkezhettek a helyben álló, rendezetlen hadsereg elé. Vágtak és szúrtak mindent, lovakat és lovasokat egyaránt. A Kison patak a hirtelen lezúdult víztömegtől percek alatt megáradt, s ezzel bezárult a kör a kánaáni csapatok körül: nem volt hová visszavonulni, menekülni.

Sisera gyakorlatilag tehetetlen. A tomboló vihar nehezíti a kommunikációt a harci szekerek között, így összehangolt ellentámadást nem tudnak indítani, a könnyű fegyverzetű támadók pedig előnyben vannak a nehézvértes kánaánitákkal szemben. Az izraeliták hatalmas felfordulást okoznak, káosz uralkodik el az ellenségen. Valószínűleg nem tart sokáig a harc, és a leírás szerint a kánaániták totális vereségével végződik, nyilván könnyedén bekerítették a nehézkesebb ellenséget, és... nos, nem ejtettek foglyokat. A fővezér gyalogszerrel menekült a csata színhelyéről, hogy nem sokkal később merénylet áldozatául essen.

Forrás: JW.ORG

A csata során egy komoly hadsereg semmisült meg, gyakorlatilag az izraeliták komolyabb vesztesége nélkül. Alázadás innentől kezdve mondhatjuk, sétagalopp volt: erős reguláris sereg nélkül az elszigetelt kánaánita helyőrségek, adószedő állomások nem tarthattak ki. Rengeteg fegyvert is zsákmányolhattak, amelyből komolyabb saját hadsereg felszerelése sem volt kihívás.  A következő évtizedekben újabb elnyomási kísérlettől nem kellett tartani - a kánaániták részéről legalább is. 

De ez már egy másik történet.