Itt van a nyár, az alkotás igazi évszaka, s én is annyi mindenről szeretnék írni nektek, csak hát nagyon kevés az időm mostanság. Haladgatok a filiszteus sereggel, lassan képeket is posztolok, mert (majdnem) minden talpalva van már, és sok dolog festésével is gőzerővel készülök. Beszereztem egy harmadik seregre valót is, erről majd egy külön poszt születik hamarosan, és számos könyvet is olvasok éppen, amelyek megérnének pár képernyőre vetett gondolatot szintén. Mindezek fényében remélem ebben a hónapban még egy, júliusban pedig három további posztot tudok szentelni a blognak, ha minden jól alakul.
Ezúttal pedig egy nem túl közismert aprósággal fárasztalak benneteket. A cím ebből a szempontból kicsit túlzó, hiszen Szun-ce műve jóval nagyobb terjedelmű és sokkal alaposabb, mint az a bibliai szemelvény, amiről beszélni szeretnék, mégis sok olyan gondolatot és elvet tartalmaz, amely miatt a figyelmünkre érdemes lehet.
Mózes öt könyve mind a zsidó, mind a keresztény kultúrkör egyik meghatározó forrása. Ez a törvénygyűjtemény több száz különböző rendelkezést tartalmaz, amelyek a vallási, anyagi és erkölcsi területeken egyaránt szabályozták a zsidók életét. És hát furcsa lenne, ha egy ennyire szerte ágazó törvénycsomag nem tartalmazna a háború megvívásának szabályaival kapcsolatban is egyértelmű rendeleteket.
Meg is találjuk ezeket a Mózes 5. könyve 20. fejezetében. Nem egy hosszú rész, mégsem másolnám ide az egészet: egy kicsit régiesebb írásmódú szöveggel itt olvasható, egy modernebb, de az eredetihez közelebb álló értelmű változatot pedig itt találhattok. Érdemes átolvasni, mert van benne jó néhány figyelemfelkeltő gondolat, ráadásul sokat megtudunk a korabeli zsidó harcászatról is.
Először is, rögtön a szöveg elején szembetűnő a katonák morális szükségletére való figyelés. A papok feladatául adja, hogy "tartsák a lelket" a harcosokban, tüzeljék fel őket, és biztosítsák őket Isten támogatásáról. Talán el tudjuk képzelni, milyen komoly jelentősége volt ennek, hiszen nem feledkezhetünk meg róla, hogy az izraelitáknál ekkoriban nem volt külön katonai réteg, fizetett vagy főállású hadsereg; gyakorlatilag a férfilakosság zöme egyben katona is volt, akiknek nem ez volt a fő foglalkozásuk. Érthető tehát az erre helyezett hangsúly: egy fanatikus, a végsőkig eltökélt harcos többet ért két-három képzettebb, de nem annyira elszánt gyalogossal; s sokszor ezen a tényen csaták és háborúk múltak.
Ezen a gondolaton alapszik az is, hogy hadjárat előtt az izraelita hadvezérek kiválogatták a mégsem elég erős elszántságú legényeket: a fiatal házasokat, családfenntartókat, és a gyávákat is; nem akartak ugyanis olyanokat magukkal vinni, akik nem csak saját maguk félnek, de viselkedésükkel vagy beszédükkel társaikra is rossz hatással lehetnek, egyszerűen mondva, akik rontják a morált. Ezeket a törvényeket betartva a zsidó sereg a képzettségével ugyan nem, de lelkierejével és elszántságával bizonyosan elit társaságnak számított, pláne a környező népekhez képest.
Ezt követően néhány morális, mondhatnánk lovagias rendelkezést olvashatunk. A zsidó sereg az ókorban nem volt barbár horda. Támadásuk előtt követséget küldtek tárgyalni a békéről, s amennyiben az ellenséges város behódolt, nem irthatták ki őket, csupán alávetett népként éltek tovább a bekebelezett területen (más részei a Mózesi törvénynek alaposan szabályozták a rabszolgákkal való emberséges bánásmódot). Még ha ostromra került is a sor, a törvény védte a gyermekek, asszonyok, sőt, a háziállatok életét is. Érdekes kivételt jelentettek azonban a kánaánita városok a mai Palesztina területén. Úgy tűnik, ez a népcsoport annyira "kihúzta a gyufát" a zsidók istenénél, hogy Jehova kategorikusan parancsba adta teljes megsemmisítésüket. Itt tenném hozzá, hogy a régészek egységes véleménye alapján ez a néptörzs ma is kiakasztana bennünket általános viselkedésével, az emberáldozó inkák és maják tehetségtelen cserkészcsapat voltak hozzájuk képest: szerették ugyanis élve elégetni a saját elsőszülött csecsemőiket, s ezért cserébe bőséges gyermekáldást vártak. Kicsit kiakasztó családtervezési modell...
Végezetül, a fejezet tartalmaz még egy gondolatot az ostromeszközök készítéséről is, valamint arról, hogy a felperzselt föld taktikáját kerülni kell. Ebből a korból egyébként elég keveset tudunk a zsidó ostromszerszámokról. Ostromtornyokat bizonyosan nem építettek, ez majd az asszírok kiválósága lesz pár évszázaddal később, de létrákat és faltörő kosokat minden bizonnyal készíthettek, hiszen azokat sokkal korábbról, Egyiptomból is ismerjük már. Az a néhány várviadal, amelyet ebből az időből a Biblia, vagy más írott források megőriztek, inkább a csellel való várfoglalást jegyezték fel a zsidók harci érdemei mellé. (Ezekről az ostrom-dolgokról is akartam írni egy cikket, ki tudja, sikerül-e mostanság...)
Végezetül, egy érdekes adalék, melyről nem szól ez a fejezet, de máshol olvashatunk róla: az izraeliták részletes szabályokkal rendelkeztek a táborozó sereg ürülékének "hatástalanításáról". Éppen ezért a legtöbb járvány hadiállapotban is elkerülte őket - nem úgy, mint mondjuk Rommeléket 3000 évvel később. A büszke Wehrmacht nem adózott túl nagy figyelemmel a helyes székletkezelési metodikának aminek eredménye vérhasjárvány lett a német táborban, szemben velük Montgomery britjei mélyre ásták a matériát, és el is temették: nem is kötötte le szanitéceik jelentős részét a járvánnyal való küzdelem. Az izraeliták több évezreddel korábban birtokában voltak ilyen utasításoknak. Apróság talán, de ilyenek tucatjai határozzák meg egy hadjárat sikerességét.
Nos, röviden ennyi. A közeljövőben néhány seregépítős-modellezős dologgal jelentkezem, és a korabeli csaták leírásának újabb adagja is készül. Addig is, kellemes nyáridőt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése